Egyszerűen zseniális. A kiindulási pont: blogot ír a macskájáról. Az ötlet: a macskája nevében teszi meg azt. Társul mellé egy kis humor, szabad stílus, nameg a macska beható ismerete, ésbakker, fél órája sírok a röhögéstől.

Csekkoljátok: Alfi a macska világuralomra tör

... (:

Fátyoltánc, capoeira, zuhany, Black Rock café, Darius salsa, Lapos, zuhany, ágy.

Köszöntem.

Bizony.

A danceart blogba pontosan négy évvel ezelőtt került be az első bejegyzés, ami egyben Ákos - A kezdet előtt című dalának szövege volt. Hogy miért pont az? Talán magyarázni sem kell, de azért megteszem.

Három nappal előtte, 28-án meghoztam életem eddigi legjobb döntését és megcselekedtem, amit kell. Sikeresen túléltem a rákövetkező három napot, és úgy döntöttem, a blogolást nem folytatom olyan formában, ahogy azt előtte tettem. Bár sokat segített az a fajta agyátömlesztés, ami a régi blog és a koponyám között nap mint nap lezajlott, de mégis mélyen éreztem, hogy az úgy nem mehet tovább. Egyrészt mert azok a dolgok nem tartoznak a nagyvilágra. Másrészt egy ilyen blogot vezetni nyilvánosan túl sok értelme sincs. Ami pedig a legfontosabb: Olyan gyökeres változások elébe néztem azidőtájt, ami megkívánt egy új blogot. Tiszta lappal kezdtem egy új életet, ezzel együtt egy tiszta és üres, egész más jellegű dolgokkal megtöltendő blogot is. Lehet, hogy ez most túl drámainak hangzik, de az is. A blogolás - immáron öt éve - eléggé alapvető része a mindennapjaimnak, és mivel sokáig ez volt az egyetlen hely, ahol igazán önmagamat adom (és néha még most is úgy érzem, hogy így van), elég sokat is jelent számomra.

A kezdet előtt voltam, mert még semmi nem indult el. De már alig várták a jövőbeli dolgok, hogy valóra váljanak, és valahol ezt éreztem is, ha még elhinni nem is tudtam. De nagyon vártam, hogy ennek az átmeneti időszaknak vége legyen, hogy a kezdetnek vége legyen, hogy valami legyen, már, végre.

Szóval négy év. Nem tűnik túl hosszúnak, ha csak felületesen gondolok rá, de valójában rettenetesen sok minden történt azóta. Mostanában elég sokat olvasgattam vissza a régi bejegyzéseket, néha egész éjszakákra ideragadtam, és az állam a padlót súrolta, hogy mennyi mindenre nem emlékeztem. Lehet, hogy csak lényegtelen apróságok, de mégis megtörténtek és hatással voltak rám, alakították a személyiségem, és valahol nagyon örülök neki, hogy akkoriban leírtam őket. Igen, a kis semmiségeket. Igazából javarészt semmiségeket írtam ide. Apró mozzanatokat. A nagy dolgok úgyis megmaradnak a fejemben, a kicsik tűnnek el a süllyesztőben, úgyhogy ez pont jól van így. Amikor meg aztán évek múlva visszatévedek, a pár szó hatására minden hangulat és esemény újra eszembe jut, mintha csak tegnap lett volna, bár az se ritka, hogy úgy érzem, csak álmodtam valamikor régen.

Néha olyanom van, hogy az egész Nimródos banzájt is csak álmodtam.

Néha olyanom van, hogy az egész Ottós banzájt is csak álmodtam.

Ez utóbbi kicsit szomorúbb érzés. Illetve inkább ijesztő. Hogy egy ilyen szintű dolgot pár hónap alatt ennyire elrendeztem magamban. A szomorú része annyi, hogy míg az ember a rossz dolgokat sokáig vesézgeti, és nehezen szabadul meg tőlük, addig a kellemesek csak úgy, hipp-hopp eltűnnek, mintha a világ legtermészetesebb dolgai lennének... Ha mindenki annyira tudna örülni a jó élményeknek, mint amennyire szenved a rosszaktól, akkor a világ jókedv-mutatója lehet, hogy nagyot ugorna fölfelé.

Bár azt hiszem, nekem ez elég jól megy. Az örülés. Apróságoknak is. A mindennapos kicsi jó dolgoknak is, meg a nem mindennapos nagyobbaknak.

Ferencz azt mondta nekem ma, hogy legalább olyan részletességgel le kéne írnom a pozitív élményeimet is, mint a negatívakat szoktam. Teljesen jogos a dolog, csak épp nem mindig megy. Az utóbbi hetekben például hihetetlen módon megugrott a hangulatom felfelé, mégsincs itt szinte semmi nyoma. A nagy büdös helyzet az, hogy félek leírni, mert bár nem vagyok babonás, attól mégis rettenetesen félek, hogy elkezdek itt ujjongani, aztán minden elromlik. Azért, mert ujjongtam. Úgymond elkiabáltam. Nem iszunk előre a medve bőrére, ugyebár.

Az eddigi tapasztalataim azt mutatják, hogy ami már-már hihetetlenül jónak tűnik, és rálelkesülök, és kimondom, az végül szánalmasan rövid időn belül tönkremegy valamilyen úton. Tudom, hogy pont az ilyen hülye gondolatok azok, amik végül esetlegesen bevonzzák a bajt, ezért igyekszem tenni ellene, ennek ellenére mégsem írok róla. Max annyit, mint az előző bejegyzésben tettem :D

Nade ez a bejegyzés most nem erről szól. Nem is tudom miről szól... négy évről, fordulatokról... jelentőségteljes eseményekről, amik itt nincsenek megörökítve... nemtom miről szól. 919 bejegyzésről, meg rólam, mert ez itt kőkeményen ego-blog.

Erről jut eszembe. Ego-blog.

Ha már szokás újévkor fogadalmat tenni, és én soha nem szoktam, akkor én most a blog-születésnapon teszek egy fogadalmat: Az egómat ezentúl itt a blogon fogom csak fényezni, mert ez itt pontosan annak a helye. Mert az enyém, azért csináltam, hogy magamat kiömlesszem a világba bele, és itt ez nem számít úgymond "jellemhibának". Viszont az életben visszafogom magam. Akivel nap mint nap beszélgetek, az tudja, hogy ez most honnan jött és miért, a többi meg kérdezzen meg, és akkor elmondom. (Zsuuu már megint mocskosul segítőkész)

Ezzel pedig le is zárom ezt a fennkölt hangvételű, egyben kissé összeszedetlen bejegyzést. Boldog blog-születésnapot ide!

MIAZATYAÚRISTEN.

Márbocsánat. Az iwiwen a csajok és pasik alkalmazásban az elmúlt fél órában egyszerre 32 pasi jelölt be, akinek fele 50 fölött volt, fele nem lakott közelebb Nyíregyházánál, és mindegyik bűn ronda és adatlapja alapján unalmas vagy full sablonos ember.

Ez télleg csak arra volt jó, hogy jobb legyen a statisztikám. Mintha számítana.

DE-MOST-EZT-MÉR? EZ-MI-VÓT?!

Űűűű, űűűű, áú, au! Auauauauau! Óbzmg! Áááááááááááááááá! Nemmö! Deőőőőőő! ÁÁÁ.

Júj, nem elég, hogy -15 fok van, de még a szél is fúj. Ajajajaj. Pont ilyenkor kell nekem utazgatni?

A tegnapi nap rejtélye, hogy ha tegnapelőtt töltöttem le pár Limp Bizkit számot a gépre, mert eszembe jutott, hogy régen mennyire szerettem, akkor hogy lehetett tegnap a Take a Look Around már az mp3lejátszómon, amikor legutóbb legalább egy hete töltöttem rá dalokat?

Csak mentem KR edzésre, és hüledeztem magamban, miközben persze félhangosan mondtam a szöveget, mert öléggé jól esett, hogy ez a szám tolódik bele a zagyamba a vadiúj fülesemen keresztül.

Amúgy meg az edzés messze az utóbbi idő egyik legjobbika volt, innen érzem, hogy ha valamikor is mégegyszer megfordulna a fejemben, hogy otthagyjam ezt az egészet, akkor rúgjatok pofán, jobbról, majd balról is, a teljesség kedvéért.

Most meg vízipipa-illatú a hajam, és ezzel zárnám is az elmúlt huszonnégy óra lényeges(?!) és publikus benyomásainak közzétételét. De azt még hozzátenném, hogy a vízipipa-illat eddig mindig valami jó estéhez/éjszakához kötődött, és ez most sincs másképp, kérem.

- Bármelyik értelmetlen napot elégedetté tudja tenni egy óra kínlódás valaminek a megtanulásával, ami még nem megy, de később biztos menni fog.

- Egy óra kínlódás egy videón könnyednek és lendületesnek látszó mozdulatsornak egyáltalán nem elég.

- Videón minden sokkal könnyebb és lendületesebb, mint amire én képes vagyok.

- Mezítláb mennyivel jobban érzem magam a bőrömben!...

- Nincs olyan felület a világon, amitől ne lenne fekete a mezítlábas lábam (egyébként a lábamnak mióta van lába?...).

- Gondolhattam volna, hogy veszélyes dolog magamra csukni az ajtót egy nagy üres teremben, ahová zenét is vittem, mert annak akárhogy is nézzük, táncolás lesz a vége.

- Elfelejtettem már táncolni is. Ezen változtatni kell.

- Most a délben felkelt és egész nap egyhelyben ülő széjjelpunnyadt testem hálásan bizsereg ezért az éjszakai akcióért, igazából dorombolna, ha képes lenne olyanra, de nem képes, így csak bizsereg.

Zsuuu üzenete:
*olvasom a régi blogom
*képzeld el
*ugyanazok a problémák jönnek szembe
*ugyanazok a dolgok foglalkoztatnak
*ugyanazok okoznak örömet
Eper :) üzenete:
*az ember élete ilyen
*igen
Zsuuu üzenete:
*ezek végre olyan dolgok, amik biztosak!
*ezeknek most örülök
*zene
*tánc
*Csilla-Zoltán-Ferenc
Eper :) üzenete:
*a személyiséged újra olyan helyzeteket szül
Zsuuu üzenete:
*http://veda.freeblog.hu/archives/2005/12/04/1059274/
*ezt figyeld
*ez az álom akkor nagyon nagy hatással volt rám
*azóta sem értem
*most tök misztikus érzés fogott el
Eper :) üzenete:
*emlékszem, hogy mesélted ezt
Zsuuu üzenete:
*mi van, ha tényleg van Isten? vagy valami felsőbbrendű gondolkodó, teremtő, irányító lény
Eper :) üzenete:
*tiszta harry potter:)
Zsuuu üzenete:
*ez egy olyan álom, amit egy ilyen istenféle küldhetne
*"Utadon légy, légy az élet, légy boldog!"
*asszem a mai olvasást ezzel zárom
*vissza kéne szoknom a blogírásra
*ezek fontos dolgok így utólag visszaolvasni
Eper :) üzenete:
*tök érdekes, hogy ilyen tisztán emlékeztél a feliratokra
Zsuuu üzenete:
*az utóbbi időben négy blogbejegyzést írtam, és mind kitöröltem
*szenvedtem bennük
Eper :) üzenete:
*én ilyenekre nem szoktam
Zsuuu üzenete:
*folyamatosan szenvedtem, az egész régi blog egy nagy nyüszítés
*és most szégyellem a nyüszítést leírni
*mert azt érzem, hogy a nyüszítés csak elmélyíti a fájdalmat
*és ha nem veszem tudomásul, nem írom le, nem jelentem ki, hogy fáj, akkor hamarabb elmúlik
*szerinted?

Csilla mutatta ezt a zenét, és én első hallgatásra belezúgtam. Ez a könnyed hangulat teljesen magával ragad. Mélabú esetén napi 20szoros alkalmazása javasolt. Kockázatok és kellemetlen mellékhatások nincsenek! Hacsak nem az, hogy egész nap nem bírod kiverni a fejedből a dallamát :)

Bazinagyot csalódtam a Kard Rendjében.

Bővebben a holnapi esti edzés után.

*szerk* Nem bírok kussban maradni. Annyit tudok, hogy az edzőmet kirakták a Kard Rendjéből. Elég sokat láttam már ebből az emberből ahhoz, hogy még feltételezni se legyek képes, hogy ennek reális oka volt. A honlapról törölték a nevét. A kedd-csütörtöki győri csapatot egy az egyben törölték. A fórumtopicunkat is törölték. Ez bezzeg ilyen kurva gyorsan ment, az infókat úgy kell kikönyörögni, hogy felkerüljenek a honlapra! Továbbá jött az ultimátum, hogy aki a Péterrel szeretne továbbra is edzeni a kedd-csütörtöki lefoglalt estén, az lépjen ki a Kard Rendjéből.

Kibaszottul fáj a szívem ezért az egészért.

Hogy azok az emberek, akik létrehozták a Kard Rendjét, ilyen fasz módon gondolkodnak. Hogy én felnéztem rájuk, hogy létre tudtak hozni ebben a fos számító világban egy olyan közösséget, ahol nem dúl a hatalomvágy, ahol az emberek tisztelik egymást, ahol nincs helye ilyen barom primitív lélektelen dolgoknak. Tanulni akartam tőlük, de így már nem akarok.

Holnap tudom meg, hogy mi történt valójában, de érzem, hogy mélyen legbelül most valami elszakadt. Ez az egész nem volt más, mint látszat, nagy szavak, amikkel lehetett dobálózni a nagy karácsonyi edzésen is, ahol ott ültünk százan, és azt hittük, hogy valami csodás dolognak vagyunk a részesei.

Fáj a szívem a csapatért, a közösségért, az egészért, hogy ez lehetett volna valami nagyon jó dolog is, de az ember, ez a szemét faj, ez már megint csak hozta a formáját.

Úgy gondoltam, hogy az új év kezdetével csinálhatnék újfent egy vicces bejegyzést az ide mutató keresőszavakból, kifejezésekből, de hiába nézegettem az elmúlt év listáját, semmi érdekeset nem találtam, ami különösebben megihletett volna. Volt azért jópár baromság, de mégse olyan színtűek, mint a legutóbbi hasonlóban bemutatottak.

Ez több dologra enged következtetni.

Ádegy: Megkomolyodtak az emberek a világban, és nem írnak be hülyeségeket a keresőbe. Hát, erősen bűzlik ez a feltevés, nem is tudom, én nem úgy vettem észre, hogy bármi fejlődést mutatna kicsiny világunk ilyen téren, sőt.

Ádkettő: Én komolyodtam meg. Pfff, nah, ne sértegessélmár, röhög a vakbelem helye. Elvetve.

Ádhárom: A vicces szavak ott vannak, csak nem ihletnek meg. Tekintve, hogy mennyi ökörséget írtam az elmúlt hónapban, ezt a variációt is tárgytalannak tekintem.

Úgyhogy ezek után szóba jöhet még az, hogy elromlott a statgépem és kiszűri az egetverő sületlenségeket, amit kétlek, esetleg az, hogy kimaradt valami a látókörömből, és örök titok marad.

Ha viszont mégse így lenne, jelentkezem az "Amire nincs magyarázat 2009" című könyvbe, mint rettenetes anomália, vagy mi.

Szóval az a lényeg, hogy hát gondoltam új év, meg minden, lehetne összegezni, ahogy azt szokás, de én mégse fogok, ez az egész csak egy ember-kreálta dolog, egy számítás, máshol nem is így számolnak, most mit összegezzek? Számomra ugyanúgy megy tovább minden, és ha összegezhetnékem van, azt úgyis megteszem olyankor, amikor rámjön. Nem meglepő módon. Ez az egész blog a rámjövő valamicsinálhatnékok gyűjtőhelye, úgyhogy számíthattok rám ilyen téren. A jövőben is.

Ámen.

Lenyugodtam ám, teljesen. Mégiscsak jelentenek valamit az évek, meg a tapasztalat. Redukáltam a dolgot olyan mértékű semlegességre, amit még Nimródnál se értem el soha, de most büszke vagyok magamra. Mondjuk ez is bizonyítja, hogy "nem volt semmi", egy nap, készslusszpassz, mondjuk álmodok még kékeket, de egyszerűen nem foglalkozok velük. Tényleg olyan közömbös vagyok az egész üggyel, mintha meg se történt volna, csak olvastam volna egy könyvben, amit jó író írt, mert elég részletes és intenzív képek ugrálnak a szemem előtt. Csak éppen semmi hatásuk nincs rám érzelmileg. Nyitott vagyok bármire, köszönöm szépen, jöhet az új, és barom az, aki elhiszi, hogy nincsenek már a mai világban csodák. Vannak, csak kitartóan kell őket keresni. Aki nem keresi, az soha nem is lesz boldog. Ez így van. Jól.

Óbazmeg, boldog karácsonyt, mi? A f@szt, azt, hát ennyire hülyének nézel? Most komolyan, ennyire hülyének nézek ki? Tollas a hátam? Hol? Hogy gondoltad, hogy nem veszem észre? Nesze neked pozitív gondolkodás, ezek után olyan véresszájú és gyanakvó leszek, és negatív, hogy csak az megy át a rostán, aki tényleg megérdemli! Ó hogy a szentséges ég szakadna rá az összes utolsó baromra, akik szórakoznak az emberrel, meg azokra is, akik ennek bedőlnek. Szakadjon le, aztán nincs több ilyen gond, hogy remények meg érzések, bár nem is tudom miről beszélünk itt, hiszen "nem volt semmi". De mégis, meddig csináltad volna ezt? Ha nem kérdezek rá, nem nyögöd ki? Csak folyik az erőltetett kényszeres beszélgetés? Meddig? Nekem kell mindig mindent rendezni? Hát kib@szottul elegem van ebből, az összes pasiból, az összes ILYEN pasiból, aki ilyen teszetosza szerencsétlen faszkalap, hogy vaskampóval kell kirángatni a lényeget, hát még jó, hogy időben kiderült, sőt, még időBBen kiderült, és mindig minden igaz volt, amit gondoltam, csak nem hallgattam rá. Ezek után nincs szív. Nincs egy darabig. Csak ész van, szépen belefásulok én is a sorba mint olyan sokan. Ezért nincsenek normális szép dolgok már a mai világban, mert aki pozitív, az megszívja. Negatívnak lenni csodás, legalább nem koppanok! Nem is tudom miről beszélünk itt, megint csak felfújom, tudom, a rosseb egye meg, de mi a francér nem lehet felvállalni a szitut? Teszetosza szerencsétlen faszkalap. Megint fele ennyire se lenne elszállva az agyam, ha vetted volna a fáradságot, és sziamiás smsek helyett küldesz egy olyat, hogy bazmeg találtam valakit aki jobban tetszik, és még nem tudja milyen faszkalap vagyok, ezért megbízik bennem, nem úgy, mint te, és őneki nem kell bizonyítani meg őt nem kell újra hódítgatni, mert itt van és omlik a karjaimba! Ennyi, bazmeg, ennyi, nem több, tudomásul veszem, szar, de ez van, ez legalább egyenes, ez legalább őszinte, ebben van gerinc, nem ilyen csúszómászó negédesen undorító módszer. Ami megint csak gyávaságból ered, pedig senkinek nem haraptam még le a fejét, sőt, határozottan fejlődőképes vagyok, mert most nem rajtad vezetem le, hanem teleszemetelem vele a blogomat, elvégre azért van. Szilveszter? Nem tudom! Óbazmeg! Mondd, hogy nem megyek, mert lett más, könyörgöm! "Nem tudom", ó a szart nem tudod! Nem tudok napirendre térni az ilyen fokú suttyóságtól, nem, egyszerűen nem. Najó elég. Basszameg. Elegem van.

(Hm, milyen vicces cím: soha.nemvaltozik.hu, sose láttam eddig itt, de lehet, hogy nem véletlenül pont most vettem észre)

Csillabarátnőm karácsonyi ajándéka az Avatar volt - valójában nem is Cameron rendezte, hanem ő - najó nem, szóval helyesebben fogalmazva az Avatar megnézése volt az ajándék, háromdében, ájmekszben, arénaplázában, és úgy érzem, muszáj róla írnom egy postot, bár ezt úgysem lehet leírni, de azért megpróbálom.

Ha egyszerűen akarom kifejezni magam, akkor NAGYON jó volt, de hát ezt sok mindenre mondtam már, kevésbé ilyen jó dolgokra is, igen, úgyhogy asszem nem úszom meg ennyivel, és ti sem :)

Az a lényeg, hogy bemész, leülsz, felveszed azt a bogárszeműveget, végignézed, és nincs kedved kijönni. Nincs kedved elhinni, hogy ez csak egy szép mese volt, és most ki kell másznod a világából, aztán folytatódik minden a régi kerékvágásban. Egyszerűen annyira túl jó, hogy a mi kis karácsonyivillogós világunk hozzá képest szutykos sötét kamra, szutykos sötét gondolkodású emberekkel. És vissza akarok menni, és még egyszer, olyan, mint valami drog, ami egy alkalom után függővé tesz.

Gondolhatjátok, hogy túlzásokba esem, lehet hogy ez is van, de én amúgy nem értek a filmekhez, se a rendezéshez, se a színészi teljesítményekhez, nem tudom hasonlítgatni korábbi hasonló kategóriájú filmekhez, se a rendező egyéb munkáihoz, én csak azt tudom, amit látok és amit a látvány kivált belőlem, amilyen érzelmek megtöltenek és túlcsoruldnak, én csak ezeket érzem, és innentől kezdve kár is elrontani a dolgot mindenféle tudálékos elemzésekkel. Egyetlen filmkritikát olvastam el, és bár többnyire pozitív véleménnyel volt a filmről, mégis úgy voltam vele, hogy jajj, ne másszunk már ennyire bele, minek megmagyarázni a szivárványt is, elveszti a varázsát... Szerintem az élmény is csak akkor ennyire magával ragadó, ha az ember nem akarja kritikus szemmel nézni, hanem hagyja magát átadni a varázslatnak.

Ez egy varázslat volt, tényleg, és sikerült elérnie nálam a tetszés azon ritka szintjét, amikor már nem tudom gondolatokkal felfogni a rám gyakorolt hatást, jobb híján ömölnek a könnyeim, és nem tudom megmondani, miért, se nem megható a jelenet, se nem szomorú, egyszerűen csak gyönyörű, annyira gyönyörű, hogy már nem tudok mit kezdeni vele. Film még nem mozgatott meg ennyire, ezt az érzést legutóbb az Enkh Jargal koncerten, azelőtt meg Helikonon éltem át legutóbb, de nem is baj, ha nincs belőle olyan sok. Legalább mindig emlékezni fogok rá.

Szóval aztán vége lett a közel három órás filmnek, mi meg csak ültünk ott, mint akit mély álomból ébresztettek, én konkrétan azt se tudtam, mi van, csak törölgettem a szemem, mert a végén is rámjött, hogy hát én most bőgök, nemtommér, de ki kell jönnie, és most nagyonjó, és ez nagyon kellett, és hát köszönöm Csilla, ez volt eddigi legjobb karácsonyi ajándékom!

Én azt hittem, én komolyan azt hittem, hogy Budapest egy civilizált világváros, ehhez képest odamegyek, aztán úgy néz ki az egész egy kis hótól, mint a hányás, nakomolyan, akartam én ezt?

És még Győrrel vagyok fölháborodva, amikor a félcenti hóréteg láttán vödörszám burogatják a járdára a sót...

Idézet a tavalyi hasonló szituból:

"Annyira jellemző.

Esett két nappal ezelőtt max három centi hó. Ma megyek le a buszmegállóba, és kupacokban áll a kiszórt só a járdán. De tényleg, kábé egy kupacnyi fedezné egy átlagos magyar háztartás ötévi sófogyasztását abban az esetben, ha nem vágnak disznót.

Aztán csodálkozunk, hogy szarul néz ki a járda, meg szétfagy, szétrohad, szétmállik, elviszi a szél, satöbbi. Kongrátulíren!"

Na, ez a véleményem Győrről.

Nade Budapest! Győrben legalább takarítanak, a paneldzsungelben is, a belvárosban is, a szottyadt faluszerű külső részeken is, fele olyan forgalmas helyeken is, mint mondjuk a Keleti pályaudvar környéke... Ésbazmeg, leszállok a vonatról a bálnányi gurulós táskámmal, és a szétázott, szarrásózott hányásszerű hulladék hóban kell tapicskolnom bokáig, az utcán is, a járdán is, az út közepén is, a metró aluljáróban(!) is!

Ezek a zemberek, vagy lények, mert az ember a gondolkozásról ismerszik meg, szóval ezek a lények azt hiszik, hogy a só az csodaszer. Hogy a só az majd eltünteti a húszcenti havat is, meg úgyis mászkálnak az emberek benne, majd gyorsan elolvad. Hát hol élnek ezek?

A Keletitől egy és fél sarokra lakik a Csilla, mire odáig eljutottam, úgy nézett ki az új csizmám, mint a hányás. Pont úgy. Mint amit lehánytak sóoldattal. Beszívta, megszáradva a só kicsapódott, és a következő képen látható, lesikálhatatlan formációban rendeződött el:

Hát nem gyönyörű? Szárazon leszedhetetlen. Sőt, belül két harisnya volt rajtam, és mindkét harisnyán fehéren megmutatkozik eme hasonló mintázat, hát bele lehet gondolni, hogy akkor abban a hókásában, amiben oly élvezet volt tapcsikolni, milyen koncentrációban volt fellelhető a só. Észbontó, komolyan mondom.

Ezek után itthon fogtam az ocsmányra használódott csizmámat, és langyos melegvízben fél órán keresztül simogattam a szivaccsal, mire eltűnt a csodás díszítés. Meg még egy kicsit tovább is, gondolván arra, hogy a feloldódott só nagy eséllyel nem akkor takarodik el végképp, amikor már nem látom.

Nos, a gondolat jogos volt, mivel másfél nap száradás után szomorúan konstatáltam, hogy bizony a kémia működik, és olyan gyönyörűséges, csillogó kristályos bevonat keletkezett jobb időket is megért lábbelimen, hogy öröm volt nézni. Íme:

Csilli-villi, ez a divat, nem? NEM! Újból neki kellett állnom, újabb száradás, ezek után mégegy lemosás, és aztán most várom a végkifejletet. Mert ugyanis még az impregnáló sprééével se lehet lefújni, amíg sós, mert akkor az örökre ottmarad. Amire nem vágyom, nagyon nem.

Hát Budapest, illetve akinek a dolga lenne havat takarítani, üzenetem szálljon feléd: Neked bizony a kurv@nyádat!

Csak húsz percet szakíts rá, és egyszerűen, érthetően, humorosan kapsz képet egy ijesztő realitásról, ami körbevesz. Ez nem összeesküvés-elmélet, ha kicsit belegondolsz és nyitott szemmel jársz, rájössz, hogy ez a naaagy csúnya valóság.

Namármost.

Volt ez a térkomp feladat, hát jólvan, megcsináltam. Fogtam tizenkét tábla S-Budgetes csokit, ami hatvankilenc forint, ezért a legolcsóbb, úgyhogy így meg lehet úszni a feladatot anyagi csőd nélkül is. Hát az óccsóság bizony valóban a minőségre megy, én még ilyen borzalmas ízű csokit nem nagyon ettem, mintha legalábbis valami fröccsöntött műanyagtáblát kóstoltam volna, komolyan. Annyira szar volt, hogy az útban lévő olvadékot se volt kedvem lenyalni a késről ragasztgatás közben, szóval nagyon.

Aztán a kocka bekerült két napra a hűtőbe, hogy kibírja az óráig, utána elvittem, a páralecsapódástól kigyöngyözött, és nyálkás lett. Cseppekben feloldotta magát a külső felületén, amitől utána visszahűlve helyes apró kráteres lett a felülete, örültem neki, nade mindegy.

Aztán hazahoztam, miután be lett mutatva, és jobb híján fél évre bekerült a hűtőbe, mert a végén az osztályzásra úgyis be kell vinni mindent. A hűtő néha hirtelen felindulásból fagyaszt is (kár, hogy nem fogyaszt, hű), úgyhogy párszor meg is fagyta magát ott benn. Alufóliába csomagolt halál, MUHAHA. Nos.

Fél év elteltével azon félelmektől terhelve bontottam ki, hogy ha a fagyástól kicsapódott a tej belőle, akkor aztán hogy fotózom le, megamúgyis, gyönyörű lesz a kiállításon... de nem csapódott ki belüle semmi! Há' ugyanmégis, nem is gondolhattam komolyan, hogy a spárgazdaságos csokiban majd tej lesz! Úgyhogy ennek örömére megint elszállítottam a suliba, ahol megint párás lett, ott aztán összevissza tapiztuk kiállításrendezés közben, majd cirka egy hetet állt a szabad levegőn, még négy napot a harmadik emeleti polcon, mire hazahoztam, de most már kinn is hideg volt, úgyhogy a koliszobába felérve megint összenyálkázta magát. A hűtőbe már nem raktam vissza, inkább bestócoltam a többiekkel együtt egy szekrénybe.

Ahol nagyon útban volt.

Ebből következett aztán az, hogy ötletbörzére bocsátottam dilemmám tárgyát, miszerint mi a broki legyen a csokikockámmal, mert én ugyan meg nem tartom. Még forró csokinak is szar, arról nem is beszélve, hogy kitudja hány ember ujjlenyomata is rajta van, úgyhogy még valami útszéli hajléktalan gyereknek se adnám oda nyugodt szívvel.

Kittyre természetesen számíthatunk, ha ilyen jellegű dolgokról van szó, úgyhogy a börze eredménye hivatalosan is az lett, hogy a kocka repülni fog. Ki. Az ablakon. Mint a kisangyal! Stílszerűen.

Hétfőn jött el az ideje a műveletnek, amikor is nagy műgonddal elkövetett, profi súlylökőket is megszégyenítő mozdulatsorral pályára állítottam a nem éppen súlytalan kockát, ami ezek után rezignált pátosszal plááccsant szét a kollégium parkolójának ridegen kőkemény aszfaltburkolatán. Öröm volt nézni!

Mondanom sem kell, hogy ezek után a vakbelem helye is széjjel röhögte már magát, a kollégiumi társakkal egyetemben, már-már fájdalmas szinten - tekintve, hogy nem bírják még a belső részeim a folyamatos rázkódást -, de ez az élmény bármit megért.

És, ti, hogy vagytok vele? Dobtatok már ki csokikockát a harmadikról? Nem? Ezmilyenmááár! :D

U.i.: Nemmellesleg azóta a kocka helyén sötét foltok tanúskodnak arról, hogy egy jobb kort is megélt műalkotás kelt új életre ott, továbbá ezeken a helyeken nem marad meg a hó se, amúgy meg a csoki nagy része komoly valószínűséggel autók kerekeinek mélyedéseiben kelt útra, hogy világuralomra törjön. Ha kérdezik: Nem én voltam!...

Zsuzsika süteményt csinál a kollégiumban. A szó már maga is paradox, mert egyrészt nincs sütő a létesítményben, másrészt a szóban forgó édességet nem kell sütni. Csak hűtni. Akkor már lehetne hütemény is. Hüti. Asszem, erről tavaly ilyenkor volt már szó :D Akkor is ugyanezt a hütit csináltam, csak feleekkora adagban. Akkor tíz perc alatt pusztították el a Kard Rendjések, most szeretném, ha kihúzná a dolog a bűvös húsz percig, mert addig talán végigérek a tálcával mindenkin. Tavaly a fele banda még ki is maradt.

Ellenben! Tavaly úgy hoztam otthonról a hozzávalókat, hogy ki volt mérve minden, csak össze kellett trutymákolni, bevágni a hűtőbe, és kész. Most viszont a táskám korlátozott méretei miatt erre nem volt lehetőség, meg mondom cipel a halál a fél országon keresztül négy adagnyi hozzávalót, majd megveszem itt. Igen? Hazafele a boltból egy kiló liszt, egy kiló cukor, egy kiló keksz, másfél kiló vaj, tíz tojás és két zacsi kókusz húzta a hátamat, nem kicsit, nagyon, akkor gondolkodtam el azon, hogy húnemmondod hogy ez a süti ENNYIRE hízlal? Mert ha csak feleannyira, mint amennyire nehéz, akkor is. Nembaj, én ledolgoztam a részemet.

Nade. A következő pont az, hogy a birtokomban lévő őzgerincformák méretéhez átírt recept szerint kell csinálni a dolgot, így aztán olyan mennyiségek szerepelnek benne, mint másfél tojás, vagy 37 dkg akármi, ami felettébb elgondolkodtató, ha az embernek nincs mérlege. A szobatársaknak sincs mérlege.

Hát jólvan, mikor otthonról eljöttem, már akkor is téma volt ez a dolog, de megnyugtattam édsanyámat, hogy ez nekem nem okozhat gondot, majd úgyis megoldom valahogy. Másnem utólag kiméretem vele, hogy hány evőkanál liszt hány deka, de erre aztán végül nem került sor.

Merthogy. Logikai feladvány. A 37 deka az úgy jött ki, hogy 25 dekászor másfél, így aztán nem nehéz az 500 grammos cukorból kiszedni, először kiönt a felét szemre - szemmérték szerencsére van így négy év után -, és a maradéknak megint a felét, és kész. Annyira nem vérre megy ez a dolog amúgy se, úgyhogy cukor megoldva.

A vajjal szintén nincs gond, 37 deka vaj az egy kocka meg egy fél. Pipa.

Kókusz meg liszt evőkanállal volt megadva, az még hálisten van a koliban.

Nade a keksz! Ott már gondban voltam, mert félkilóból kellett 30 deka, és úgy emlékeztem, a boltban láttam a zacsin, hogy egy keksz hány gramm :D Nade itthon derült ki, hogy végül nem azt vettem, úgyhogy nemtommilesz így. Hát kénytelen voltam megszámolni. Szobatársaim természetesen kellően hülyének néztek, ahogy az kell, amikor elkezdtem tízes keksztornyokba rendezni őket az asztalomon. Pontosságra törekszünk, kérem! Aztán bosszankodtam is, mert egy rakás el volt törve, így hogy legyek precíz?! Megoldottam ezt is, összepárosítottam a széttört részeket, meg is volt az összes párja (jáááj, és olyan boldogok voltak, hogy újra egymásra találtak, én láttam ^^), és így a végére pontosan 130 darabnál állt meg a művelet.

Király, akkor aránypár felír, százharmincperötszörháromegyenlő 78, ennyi darab kell beléje! Oké, levehettem volna a felső hat darabot az összes stócból is, de az tovább tartott volna. Így viszont egystóc, kétstóc... hétstóc meg nyolc! Ennyi kell bele. Pörfikt.

A tökéletes előkészítés után végre nekiállhattam a hatalmas szaktudást igénylő (óhogyne) műveletsorhoz, amely során a sok szilárd anyagból iszonyatosan gusztustalan sárga trutyi lett, belehajigáltam a széttört kekszeket, azt a formába, aztán mehet is. Kétszer. Így jön létre kolesz módra a világ egyébként legegyszerűbb és egyben legfinomabb sütije, mely személyes kedvencem, amúgy.

Pénteken Csillával megismételjük a dolgot. Úgy lesz meg a négy. Aztán rá lehet rabolni. Máraligvárom! :)