Hazajöttem, jól vagyok!

Ennyit a vakbélgyulladásról, ha lesz kedvem hosszabban regélni róla, akkor majd megteszem. Most, mivel mozgásigényem a plafont súrolja, a lehetőségeim viszont a béka segge alatt vannak, jobb híján csak nézegetem a Kard Rendjés dolgokat. Ajánló nektek! Csak mert sokan nem tudjátok, mit is csinálok én a Kard Rendjében. Itt van két videjó. Jó!

Deamúgymeg! Nőies post.

Tegnap vettem magamnak csizmát. Most először, igazi nőies, fekete csizmát, ami valami hihetlen jól néz ki. Kitétel volt, hogy belemenjen a lúdtalpbetétem, mert ilyen elcseszett lábam van, meg hogy viszonylag lapos sarka legyen, nameg fekete, hogy minden ruhámhoz passzoljon, s lőn.

Mondjuk nem volt egyszerű a történet, mert én már tavaly szemeztem az ilyen szép nőies csizmákkal, de az összes ruhám olyan kaliberű volt, amihez nem ment, még ez az alter-rocker, acélbetéteses stílus volt rajtam, de aztán tavasszal elkezdett az egész átfejlődni, vettem magamnak egy rakás szoknyát, meg szép színes harisnyákat, megutáltam a pólóimat és helyette valami nősebb stílusra vágytam, és ez mostanra tetőzött. Már vannak vastag téli harisnyáim, és simán tudok a nagy hidegben is a szép szoknyáimban közlekedni, csak az őszi cipellőm már nem igazán illett ide, meg kicsit fázott is a lábszáram, úgyhogy pont ideje volt egy csizmának.

Eredetileg cipésszel akartuk csinálni, aki a fent említett elcseszett lábamra szabja a lábbelit, orvosi rendelvényre, és akkor a vitaminpénztár is kifizeti, mert egyébként tényleg nagyon nehezen találok a lábamra bármit is, mert lúdtalpas vagyok, magas és széles a lábfejem, krumplim is van, szóval van rajta áldás bőven. És ha találok is szép dolgokat, akkor ott bukik a mutatvány, hogy nem fér már bele a betét, szóval sehogyse jó. Aztán kiderült, hogy hiába szereztem én szeptemberben beutalót az ortopéd dokihoz, időpontot csak januárra kaptam, és a cipésznek is kell egy-másfél hónap, mire elkészül, és így tavaszra lett volna nekem csizmám, akkor meg minek?

Szóval elindultam a Deichmannba azzal a felindulással, hogy most kiegyezek valami olcsó dologgal, alábbadom az igényeimet, aztán köv télre lesz profi csizmám, amilyet akarok. Erre találtam egy olyat, amit már így messziről kinéztem, hogy le volt árazva, és rajta volt egy matrica, hogy "keskeny lábra", jah mert tudni kell, hogy a hülye lábfejem mellett a lábszáram és bokám meg tök vékony, és úgy egybenézve amúgy nem látszik, hogy defektes, de cipővételkor kijön. Namármost ezt az elcseszett vékonyszárú, szegény leárazott csizmát pont a lábamra szabták, betéttel együtt, nem szorítja a bütyköm, nem nyomja a talpam, nem lötyög bokában, se vádlin, felér szépen térd alá, tökfekete, kicsit hegyes az orra, a sarka hátul elvékonyodik, mint a magassarkúak, csak éppen nem magasodik, csak ilyen max kétcentire, és ilyen bársonyos a felülete, és végig össze van gyűrve, és valami olyan mocsokul jól néz ki a lábamon, hogy amikor felpróbáltam és a tükör elé álltam, éreztem azt a ritka szívdobogtató érzést, hogy "IGEN", visszük :)

Ésjajistenem de boldog tudok lenni a csizmámmal :):):):)

Hát, a múlt éjszaka/ma reggel után én már bármit túl élek, azt hiszem. 

Valamikor hajnali 2 táján ébredtem egy nyomasztó, idegesítő álomból arra, hogy a gyomrom, illetve tőle lefelé minden egy nagy csomóba húzta össze magát, és rettenetesen fáj. Namondom, így felspanoltam magam egy álommal? Oké, agykontroll, lenyugi, elmúltnemfáj, de semmit nem hatott. Onnantól kezdve félórás kummolásokra voltam maximum képes, közben kerestem milyen testhelyzetben nem halok meg, vedeltem a vizet, majd a teát, hátha gyomorsav, végül kenyeret is nekiálltam eszegetni, hátha leköti a háborgó dolgokat, de semmi.

Reggel felhívtam anyát, hogy a reflux az milyen, mert neki olyanja van, de az nem ilyen, meg ha ilyen lenne, akkor se lennék kisegítve, mert reggelre már elviselhetetlen volt a fájdalom. Buszra fel, megyek a dokihoz, de a busz rázkódása megint nem volt valami kellemes, gombócba gubózva kínlódtam végig a húszperces utat, "csaklennékmárott" gondolatokkal, aztán még tíz perc séta a rendelőig, "csakmégegysarok", persze az építkezések miatt egy akadálypálya volt az egész.

Szerencsére korábban telefonáltam, így soron kívül bemehettem, a doki megnyomkodta a hasamat, ami újabb csillagzatos érzéseket váltott ki, közölte, hogy vakbélre gyanakszik, de aztán mégse, mert mindenhol fájt, csak ott nem, ahol a vakbélnek kéne. Örültem is, nem hiányzik nekem így két héttel a vizsgaidőszak előtt semmi nagyobb kavarc.

Kaptam szurit, a csuklómba, oldalt, csont fölé, mert a vénáim nem voltak jók, persze ez csak pár szúrás után derült ki, mermérne, és ilyen egész más jellegű valamivel adta be a fájdalomcsillapítót, kis műanyag csövön jött, és oldalról csatlakozott belém, mint az infúzió. Szóval beadta, és nem tudom eldönteni, hogy a hasam fájt-e jobban korábban, vagy ez az injekció, mert valami hihetetlen volt, nekem nem szokott bajom lenni az ilyenektől, de ennyire szerintem még semmi nem fájt az életben. De legalább hatott, tíz perc múlva már tudtam létezni, elcammogtam a gyógyszertárba görcsoldó meg gyomorsavcsökkentő gyógyszerekért, amiket felírtak, aztán most létezem.

Mire hazajöttem megint nagyon durván fájt, csak hogy ne legyen olyan jó, de hozott nekem a szobatárs háztartási kekszet, meg bevettem a bogyókat, aztán kidőltem aludni, legalább az összejött. Most meg csak úgy vagyok, ha nem mozgok, mert ha elkezdenek lötyögni a belső részeim, akkor megint csak nem vagyok túl jól. A gyomorgörcsoldóból napi tizet be lehet venni, úgyhogy valahogy el leszek vele. De tényleg csak azt érzem, hogy amint nincs bennem valami gyógyszer, rögtön erősödik, úgyhogy ha holnapra nem múlik el, irány a kórház. 

Bakker pénteken Bécsbe akarok menni, és mindennemű fájdalom nélkül. Pont.

Hát én erre bulizom pár napja :D Persze a salsán kívül ;)

Kaukázus - Tartós béke

Kezdem azt érezni, hogy végre felpörög az életem arra a szintre, amire mindig is vágytam. Azok a bizonyos "bulizós egyetemi évek" mintha kezdenének megközelíteni, így a végére. De persze nem is biztos, hogy a vége olyan közel van... annyira hihetetlen, hogy ez a sok lehetőség eddig is körbevett, mégse vettem észre őket, a jóég tudja milyen okból. 

Jönnek a programok, mondhatni elhalmoznak, és én nem szívesen mondok nemet egyikre sem. Pedig eddig is tele volt plakátolva a város, eddig is csak ugyanazokon a weblapokon jártam, eddig is ugyanazokkal a barátaimmal beszélgettem, mégsem volt ekkora a pörgés... van azért tippem, hogy miért, de ebbe nem akarok belemenni. Nem tök mindegy? Az a lényeg, hogy most kivirágzom, és nem vagyok hajlandó ellenállni a folyamatnak. A múltkori post negatív felhangja is eltűnni látszik.

Nem is nagyon megyek haza hétvégente. Mivel most már nem sok minden vonz haza, lehetőség nyílt a hétvégi programokra is, ami tekintve, hogy szinte minden hétvégére esik, illetve minden barátom akkor ér inkább rá, elég nagy előrelépést jelent :) Így történt, hogy végre eljutottam igazi salsa clubba Budapesten, hogy volt egy marhajó hétvégén Pécsett, sokéve nem látott barátokkal tudtam végre élőben is találkozni - mert valljuk be, az msn azért ehhez képest semmire sem jó -, és itt Győrben sem kell semmit lemondanom. Kard Rendje, koncertek, táncos előadások, ésatöbbi ésatöbbi. A következő négy hétvége is már tele van... Kispál koncert, Irish Dance Experience, Csilla Rómeó és Júlia előadása, Kard Rendjés könyvtárosok napja, továbbá egy két hétvégés ismétlő agykontroll tanfolyam. 

Az meg másik dolog, hogy a "nem sok minden vonz haza" érzés kezd felfejlődni "nem sok minden tart itthon" érzésre, amit úgy kell érteni, hogy szemezek egy külföldi félévvel, egyrészt mert addig kell világot látni, amíg fizeti nekem az EU, másrészt akkor még tovább lehetek egyetemista. Hogy hova menni meg micsinálni, arról még nincs terv, tán két hete találtam ki az egészet. Az önkéntes segítő dolog viszont határozott előnyt élvez az építészes szakmai gyakorlatokkal szemben, mivel továbbra is herótom van a témától. Egyelőre semmit nem tudok ezekről, de azt viszont tudom, hogy kikkel kell felvenni a kapcsolatot, innentől kezdve pedig nincs probléma.

Aztán meg még az is lehet, hogy februárban elmegyek újból síelni. Négy év kihagyás után. Franciaországba, Monte Carloi túrával a hazaúton... Kinyílik a világ!

Csapongok.

Kedden megvolt életem legjobb szakestélye is. Az, hogy szabad vagyok, úgy tűnik, rám van írva, mert egészen meglepő események történnek velem... a csütörtöki Darius is úgy végződött, hogy ki kellett már rugdosni minket a helyszínről, az utolsó pár számot már csak én táncoltam végig a partneremmel, akit mellesleg aznap láttam először, mégis meglepő összhang volt tánc terén, még a régihaversráccal se szokott ilyen jól menni, pedig vele szinte kezdetektől együtt táncolunk a szünetekben. A haladó részt se szoktam tudni végig táncolni, most meg simán ment. Én nemtom mi van, de veszettül élvezem!

Úgyhogy valami hasonló folytatást szeretnék, sok sikerélménnyel (suli terén is jól mennek a dolgok), programmal, pörgéssel, ÉLETtel! 

És én még azt hittem, hogy eddig is pörögtem. Az csak a jéghegy csúcsa volt :)

Első próbálkozás a felvételre, nem tökéletes még, de úúúgyszeretem! Lesz majd szerintem újabb felvétel is, csak nemsok idő van mostanság gyakorolni. A tempó szándékosan lassabb, szerintem így kifejezőbb, szebb... Hallgassátok: Yiruma - River flows in you

Jah, és kakaót a hangerőre.

Volt egy ilyen esszéírós gondolatébresztgetős házi térkompozícióból, hogyhát akkor írjuk le egy oldalban, hogy mi jut eszünkbe a labirintusról. Két napja nyígok, hogy én ezt nemakarom, mert semmi ihletem nem volt, de aztán lévén hogy holnap reggelre kell, csak nekiültem. Aztán meglepően gördülékenyen jöttek belőlem a mondatok, és végül úgy gondolom, érdemes a kis gondolatmenet arra, hogy ide föltegyem. Mermérne.

Kissé csöpögős. Előre szólok.

Gondolatok a labirintusról

A labirintus szó hallatán a legtöbb embernek eszébe jut a gyerekkori emlék, amikor a ceruzával kivezette az útvesztőből az eltévedt mesefigurát, vagy a vidámpark a tükrös falakkal, esetleg egy kastélyudvar, ahol olyan elszántan igyekezett eltévedni az egyszerű sövény-labirintusban, de persze sohasem sikerült.

Kicsit továbbgondolva a labirintusok világát, mire is gondolunk, amikor belépünk egybe? Elindulunk valamerre, vállaljuk a kihívást, egy feladatot, amit meg kell oldanunk, és sejtjük, hogy nem lesz egyszerű, hiszen sokszor a kanyargó utak mellett mindenféle zavaró körülmények is akadályoznak bennünket a helyes irány megtalálásában, mégis nekivágunk, mert tudjuk, hogy valahol van egy – vagy több – kijárat. Van, aki pár perc alatt kijut, mert jók az érzékei, van, aki órák alatt sem, és már sokadszor fordul be ugyanabba a zsákutcába.

Szerintem a világ ugyanilyen. Megyünk egy úton, előttünk van ezer féle lehetőség, választunk közülük, mígnem egyszercsak eljutunk valahová, az egyik kiúthoz a sok közül. Útközben akadályok hárulnak elénk, ugyanazt a hibát is elvéthetjük többször, de jó esetben hisszük, hogy a kijárat megvan valahol, csak haladni kell előre.

Úgy gondolom, hogy a labirintus egy kiváló szimbóluma az életnek, sőt, segítség lehet, ha a működésébe jobban belegondolunk. Mert mi is volt legelőször a labirintus? Egy játék. Hát ennyi erővel lehetne az életünk is játék, ami alatt próbálgatjuk a különböző utakat, eltévedünk, újrakezdjük, kijutunk egy kijáraton – de miért ne fordulhatnánk újból vissza, hogy a talán nem megfelelő kijáratból bejárat legyen így? Időnk bőven van, hogy megtaláljuk azt az útvonalat, ami a legtöbb meglepetést és élményt tartogatja magában, nem feltétlenül kell megelégedni a legelső kezünk ügyébe akadt ajtóval. Az útvonal minél kanyargósabb, annál jobb, és ha néha beverjük a vállunk egy sarokba, hát abból is tanulhatunk: legközelebb majd nagyobb ívben, lassabban vesszük a kanyart. Nem kell elsietni semmit.

Salsázni akarok bakker. De minden egybeesik. Merígyakkor mi lesz a Kard Rendjével. Kedden szakestély, kimarad. Bár lehet, hogy a nagyestélyimben beköszönök hozzájuk, csak át kell sétálni a Big Bentől a belvároson. Szépestélyiben. Hát még meggondoljuk. 

Viszont salsa meg csütörtökön van, edzésről egyenesen mennék, és akkor megint elmarad a szocializésön. Viszont a múlt csütörtöki pesti salsaclubba menés csöppet felajzotta az idegszálaimat, amit sürgősen le kell vezetni, természetesen salsa formájában. MINDEN figurát tudni akarok, minden fordulatot kisujjból, nagyon.

A salsa a világ legjobb tánca.

Mi sem bizonyítja jobban, hogy a magyar nyelv a legváltozatosabb, legérdekesebb, legegyedibb a világon, mint az, hogy a minap ez a szókapcsolat hagyhatta el a számat, minden szándékosság nélkül:

törött üvegszilánkdarab

Bele lehet gondolni, hogy mi hányszorosan van kifejezve ebben a két szóban, de inkább nem is teszem. Csak érezzük, hogy valami sok, de azért ez csak megmaradt így. Feljegyezzük, mint érdekességet.

Lassan már minden Quimby dalszövegben találok olyan részleteket, amit tökéletesen el tudok mondani magamról, ami tekintve, hogy a Quimby szövegei túlnyomó részben nem éppen a lelki harmóniáról szólnak, elég fura állapotokat feltételeznek. Nem akarok idézetblogot csinálni, és nem is fogok, de azért nem túl egyszerű az ilyen dolgokat saját szavakkal leírni. Nem is vállalkozom rá, de élőben kapható vagyok bármire. 

Eme utolsó kijelentést értelmezhetjük akárhogyan.

Asszem teljesen kifordulok most már magamból, és ez a folyamat nem most kezdődött, és még közel sincs vége, úgy érzem. Sorban állít a "sors" - vagy nevezzük akárminek - olyan helyzetekbe, amikkel az értékrendemet vizsgáztatja, és én ezeken rendszeresen megbukom, de végül mindig találok/találnak a barátaim valami magyarázatot, aminek ereményeképp a bukás redukálódik valami... kegyelemkettesre. Nem tetszik, de mégsem zavar eléggé ahhoz, hogy ne legyek ilyen. Mondhatjuk úgy is, hogy sodródom az árral, és semminek nem állok ellen, ami jól esik. Erkölcsből nem leszek színjeles, ezt eddig is tudtam, de azért valamelyest sikerült eddig megfelelnem a saját magamról alkotott képnek. Persze sokkal kevesebb lenne a konfliktus, ha egyáltalán nem lennének magamról alkotott képek, amiknek egész életem során megfelelni igyekszem. Az egész eredménye csak annyi, hogy végig futok valami idea után, amilyen lenni szeretnék, aztán pedig őrlődöm, hogy nem is vagyok olyan. Van ennek bármi értelme?

"Egy kócos élet jobb, mint egy márkás sír... ez a gyönyör dráma csak a lelked árnya, egy őrült obszcén álma" - mondá az Eleven Hold, és mostanában talán túlságosan is megfelelek ennek az életérzésnek. Nemtom mi lesz belőle. És le is fáradtam ahhoz, hogy ezen agyaljak. Lesz, ami lesz.

...Ha a kezed pihen egy kézben,
Ne gondolj rám!
Ha nem lennél máshol éppen,
Ne gondolj rám!
Ha meghalni félsz még, de élni nem tudsz már,
Csak akkor gondolj rám… gondolj rám!

Ha nem menekülsz még a fénytől,
Ne gondolj rám!
Ha a hold nem figyel már az égről,
Ne gondolj rám!
Ha meghalni félsz még, de élni nem tudsz már,
Csak akkor gondolj rám… gondolj rám!

Ha barátja vagy még a jónak,
Ne gondolj rám!
Ha örülni tudsz még a szónak,
Ne gondolj rám!
Ha meghalni félsz még, de élni nem tudsz már,
Csak akkor gondolj rám… gondolj rám!

Ismerős Arcok - Ne gondolj rám!

Micsoda koncert volt ez ismét!

Autogramok, ölelés Kiss Tibitől begyűjtve, valamint egy bazinagy élmény is, és most végre nem egyedül buliztam. Még ilyen estéket! =D

Teli van a hóóód, meg a fejem is ötletekkel. Azért nem alszom még, pedig illene már. Valami hihetetlen, hogy hogyan működik ez a dolog... Tervezni kell valamit, és fingod nincs, aztán mivel muszáj, nekiállsz. Leülsz, magad elé veszed a papírt, aztán firkálsz, közben sűrűn nézel ki az ablakon valami ötletért, esetleg a google képkeresőt bújod véletlenszerű kulcsszavakkal, hátha onnan jön a világmegváltó ötlet. Aztán valami egészen jelentéktelen dologból kerekedik valami tűrhető, aztán rajzolás közben folyamatosan fejlődik az agyadban, míg végül kiteljesedik annyira, hogy akár még elégedettnek is mondhatod magad. Így voltam ma a térkomppal, és jó volt. Téma: fénytől a fényig. Absztrakt kísérlet, melyben a főszereplő a fény - mondá a konzulens, és persze mindenki agya kattogni kezd, hogy teatyaúristen, mit akart ez jelenteni.

Azt mondták egyébként év elején, kifejezetten nekünk bscseknek, akik már pár év tervezés után kezdik ezt a tárgyat - ellentétben az osztatlan képzéses elsősökkel -, hogy próbáljunk meg gyermeteg fejjel, túlképzetlen képzelőerővel hozzáállni a feladatokhoz. Mondom hogyne, ugyehogyazajó?! Itt az évek alatt kipusztítottak belőlem minden természetes kreativitást építészet terén, megmaradt a görcsös, valamit mindig utánzó stílustalanság, pedig elsőben még milyen jól ment. Bíztam az ötleteimben, mert megvolt az érzés, hogy ez jó, mostanában meg már teljesen hiányzik ez a belső biztonság, az elégedettség, soha nem tetszett se nekem, se a tanároknak, amit csináltam. Erre jön ez az elsős alapozó tantárgy utolsó évben, és felburjánzik bennem a sok elnyomott kreativitás, még a végén élvezem is, pedig lerohad a makettezéstől mindkét kezem. 

Ami pedig a legérdekesebb - és egyben a legjobb -, hogy nem csak a kötelező feladatok terén szaladt el a jobb agyféltekém, hanem a gyöngyözésben is. Mióta feljöttem Győrbe, kétszer annyi saját tervezésű ékszert készítettem, mint amennyit előtte kezdetektől kezdve, és nem azért, mert mostanra fejlődtem fel odáig, hogy erre képes legyek. Egyszerűen szárnyalnak a gondolataim, és rettenetesen tudom élvezni a dolgot. Esténként lassan már azért nem tudok elaludni, mert az jár a fejemben, hogy egyes formákból, témákból mi mindent lehetne kihozni, nem csak gyöngyökben, hanem a sulis feladatokban is. Folyamatosan dúl bennem a tettvágy, megcsinálni, ami eszembe jut, mert már olyan sokan vannak a fejemben, hogy nem fér el több.

Erre múlt hétvégén kaptam hírt egy Swarovski pályázatról, amin azóta napi huszonnégy órában jár az agyam, és lassan körvonalazódik valami minden eddigit felülmúló stílusú és minőségű darab, ami remélhetőleg a következő hét során kibújik a kezeim közül. Nem mertem eddig elkiabálni, mert az sose vezet jóra, de ma éjjel annyit haladtam előre tervezésben, hogy nem tudok hová lenni már, mert a lelkesedés a dolgok előrehaladtával exponenciálisan nő, és nincs kedvem aludni se, csak csináljam már meg, csak derüljön ki, hogy jó-e úgy, hogy lehet-e úgy, mert persze új fűzési technikákat, és rendkívül vakmerő dolgokat találtam ki, mert miért is ne... csak így lehet teljesen egyedi, új dolgokat kreálni. Az egész estém kísérletezéssel telt el, fűzéssel, visszabontással, és bár semmi kézelfogható eredmény nem lett, papíron és az agyamban nagyot léptem előre. Most már pontosan tudom, hogy holnap minek és hogyan kell nekiállni.

Közben meg majd valamikor megcsinálom az acélt meg a borítótervet is, de mostanában még ezek is veszett gyorsan mennek.

Igazából szerintem nagy jelentősége van annak is, hogy most először végre értelmes(en kevés) mennyiségű tárgyat vettem fel, és van idő mindenbe kellő mértékben belemerülni, foglalkozni vele, és mellette a hobbikra is jut kapacitás, hogy ne csömörödjön bele az ember. Lehet, hogy így tíz évig kéne járni az egyetemet, de ha lenne még egy lehetőség, így csinálnám... 

Most pedig aluszom, teliholdfénynél.

Ami még nem volt a szememben c. rovatunk következik

Fogkrém. Fáj. Nem egyszerűen kimosható.