Csillabarátnőm karácsonyi ajándéka az Avatar volt - valójában nem is Cameron rendezte, hanem ő - najó nem, szóval helyesebben fogalmazva az Avatar megnézése volt az ajándék, háromdében, ájmekszben, arénaplázában, és úgy érzem, muszáj róla írnom egy postot, bár ezt úgysem lehet leírni, de azért megpróbálom.

Ha egyszerűen akarom kifejezni magam, akkor NAGYON jó volt, de hát ezt sok mindenre mondtam már, kevésbé ilyen jó dolgokra is, igen, úgyhogy asszem nem úszom meg ennyivel, és ti sem :)

Az a lényeg, hogy bemész, leülsz, felveszed azt a bogárszeműveget, végignézed, és nincs kedved kijönni. Nincs kedved elhinni, hogy ez csak egy szép mese volt, és most ki kell másznod a világából, aztán folytatódik minden a régi kerékvágásban. Egyszerűen annyira túl jó, hogy a mi kis karácsonyivillogós világunk hozzá képest szutykos sötét kamra, szutykos sötét gondolkodású emberekkel. És vissza akarok menni, és még egyszer, olyan, mint valami drog, ami egy alkalom után függővé tesz.

Gondolhatjátok, hogy túlzásokba esem, lehet hogy ez is van, de én amúgy nem értek a filmekhez, se a rendezéshez, se a színészi teljesítményekhez, nem tudom hasonlítgatni korábbi hasonló kategóriájú filmekhez, se a rendező egyéb munkáihoz, én csak azt tudom, amit látok és amit a látvány kivált belőlem, amilyen érzelmek megtöltenek és túlcsoruldnak, én csak ezeket érzem, és innentől kezdve kár is elrontani a dolgot mindenféle tudálékos elemzésekkel. Egyetlen filmkritikát olvastam el, és bár többnyire pozitív véleménnyel volt a filmről, mégis úgy voltam vele, hogy jajj, ne másszunk már ennyire bele, minek megmagyarázni a szivárványt is, elveszti a varázsát... Szerintem az élmény is csak akkor ennyire magával ragadó, ha az ember nem akarja kritikus szemmel nézni, hanem hagyja magát átadni a varázslatnak.

Ez egy varázslat volt, tényleg, és sikerült elérnie nálam a tetszés azon ritka szintjét, amikor már nem tudom gondolatokkal felfogni a rám gyakorolt hatást, jobb híján ömölnek a könnyeim, és nem tudom megmondani, miért, se nem megható a jelenet, se nem szomorú, egyszerűen csak gyönyörű, annyira gyönyörű, hogy már nem tudok mit kezdeni vele. Film még nem mozgatott meg ennyire, ezt az érzést legutóbb az Enkh Jargal koncerten, azelőtt meg Helikonon éltem át legutóbb, de nem is baj, ha nincs belőle olyan sok. Legalább mindig emlékezni fogok rá.

Szóval aztán vége lett a közel három órás filmnek, mi meg csak ültünk ott, mint akit mély álomból ébresztettek, én konkrétan azt se tudtam, mi van, csak törölgettem a szemem, mert a végén is rámjött, hogy hát én most bőgök, nemtommér, de ki kell jönnie, és most nagyonjó, és ez nagyon kellett, és hát köszönöm Csilla, ez volt eddigi legjobb karácsonyi ajándékom!