Igen, de csak azért jellegű, mert a helyszín a kollégium, azon belül is a mi kis lakószobánk, ami messze nem a laboratóriumi körülményeiről híres. Tekintve a - hozzáteszem folyamatos takarítás mellett - rendszeresen felhalmozódó por és poroszlánmennyiséget, semmiképp nem lehetne steril a környezet, de úgy véltük, ez a kísérlet nem is igényli ezt meg különösebben.

Szóval arról van szó, hogy Judit szobatársam gondolatait régebb óta izgatja az a mítosz, miszerint ha a virág szárát egy szakaszon hosszában kettévágjuk, és az egyik felét sima vízbe tesszük, a másikat meg színezettbe, akkor a virág egyik fele színes lesz. Namost nőnap okán adott itt egy szál szegfű, amit nagy kegyesen felajánlottam - mondhatni feláldoztam a tudomány oltárán - eme mítosz bizonyítására, ill. cáfolására, majd meglátjuk, melyikre.

Úgyhogy jelen pillanatban található az ablakban két félbevágott üdítősflakon, egyikben sima tápszeres, a másikban pedig 2, azaz kettő darab tintapatronnal kékre színezett víz. A virág szárát nem sikerült tökéletesen félbe vágni, inkább ilyen kétharmad-egyharmad arány lett, úgyhogy a látványosabb eredmény érdekében inkább a vastagabbik felét eresztettük bele a kék vízbe. 14:15 perckor került bele, most várunk. Természetesen fotókkal is dokumentáltam a műveletet, ha már jelleg, akkor legyen rendes jelleg. A jövőben a hőn remélt kékülés első jeleitől kezdve óránként fog kép készülni, a változás ütemét is megörökítve.

A fejleményekről természetesen ezen helyen fogok beszámolni, már ha lesznek.

Aztán az is lehet, hogy a festékben lévő méreganyagtól, valamint a hosszában szeleteléstől a virág holnapra megpusztulja magát, aztán majd nézhetünk nagy szomorúan, hogy hát ezt jól elbattuk. Segáz, a tudományért bármit. "Tán meghaltok páran, de ilyen áldozatra hajlandó vagyok"

És amúgy is marad tulinarancssárga tulipánom, bizony, akit nem bántunk, bizony, mert azt én kaptam az én kedvesemtől, bizony. ^^

Űűűű, űűűű, áú, au! Auauauauau! Óbzmg! Áááááááááááááááá! Nemmö! Deőőőőőő! ÁÁÁ.

Namármost.

Volt ez a térkomp feladat, hát jólvan, megcsináltam. Fogtam tizenkét tábla S-Budgetes csokit, ami hatvankilenc forint, ezért a legolcsóbb, úgyhogy így meg lehet úszni a feladatot anyagi csőd nélkül is. Hát az óccsóság bizony valóban a minőségre megy, én még ilyen borzalmas ízű csokit nem nagyon ettem, mintha legalábbis valami fröccsöntött műanyagtáblát kóstoltam volna, komolyan. Annyira szar volt, hogy az útban lévő olvadékot se volt kedvem lenyalni a késről ragasztgatás közben, szóval nagyon.

Aztán a kocka bekerült két napra a hűtőbe, hogy kibírja az óráig, utána elvittem, a páralecsapódástól kigyöngyözött, és nyálkás lett. Cseppekben feloldotta magát a külső felületén, amitől utána visszahűlve helyes apró kráteres lett a felülete, örültem neki, nade mindegy.

Aztán hazahoztam, miután be lett mutatva, és jobb híján fél évre bekerült a hűtőbe, mert a végén az osztályzásra úgyis be kell vinni mindent. A hűtő néha hirtelen felindulásból fagyaszt is (kár, hogy nem fogyaszt, hű), úgyhogy párszor meg is fagyta magát ott benn. Alufóliába csomagolt halál, MUHAHA. Nos.

Fél év elteltével azon félelmektől terhelve bontottam ki, hogy ha a fagyástól kicsapódott a tej belőle, akkor aztán hogy fotózom le, megamúgyis, gyönyörű lesz a kiállításon... de nem csapódott ki belüle semmi! Há' ugyanmégis, nem is gondolhattam komolyan, hogy a spárgazdaságos csokiban majd tej lesz! Úgyhogy ennek örömére megint elszállítottam a suliba, ahol megint párás lett, ott aztán összevissza tapiztuk kiállításrendezés közben, majd cirka egy hetet állt a szabad levegőn, még négy napot a harmadik emeleti polcon, mire hazahoztam, de most már kinn is hideg volt, úgyhogy a koliszobába felérve megint összenyálkázta magát. A hűtőbe már nem raktam vissza, inkább bestócoltam a többiekkel együtt egy szekrénybe.

Ahol nagyon útban volt.

Ebből következett aztán az, hogy ötletbörzére bocsátottam dilemmám tárgyát, miszerint mi a broki legyen a csokikockámmal, mert én ugyan meg nem tartom. Még forró csokinak is szar, arról nem is beszélve, hogy kitudja hány ember ujjlenyomata is rajta van, úgyhogy még valami útszéli hajléktalan gyereknek se adnám oda nyugodt szívvel.

Kittyre természetesen számíthatunk, ha ilyen jellegű dolgokról van szó, úgyhogy a börze eredménye hivatalosan is az lett, hogy a kocka repülni fog. Ki. Az ablakon. Mint a kisangyal! Stílszerűen.

Hétfőn jött el az ideje a műveletnek, amikor is nagy műgonddal elkövetett, profi súlylökőket is megszégyenítő mozdulatsorral pályára állítottam a nem éppen súlytalan kockát, ami ezek után rezignált pátosszal plááccsant szét a kollégium parkolójának ridegen kőkemény aszfaltburkolatán. Öröm volt nézni!

Mondanom sem kell, hogy ezek után a vakbelem helye is széjjel röhögte már magát, a kollégiumi társakkal egyetemben, már-már fájdalmas szinten - tekintve, hogy nem bírják még a belső részeim a folyamatos rázkódást -, de ez az élmény bármit megért.

És, ti, hogy vagytok vele? Dobtatok már ki csokikockát a harmadikról? Nem? Ezmilyenmááár! :D

U.i.: Nemmellesleg azóta a kocka helyén sötét foltok tanúskodnak arról, hogy egy jobb kort is megélt műalkotás kelt új életre ott, továbbá ezeken a helyeken nem marad meg a hó se, amúgy meg a csoki nagy része komoly valószínűséggel autók kerekeinek mélyedéseiben kelt útra, hogy világuralomra törjön. Ha kérdezik: Nem én voltam!...

Zsuzsika süteményt csinál a kollégiumban. A szó már maga is paradox, mert egyrészt nincs sütő a létesítményben, másrészt a szóban forgó édességet nem kell sütni. Csak hűtni. Akkor már lehetne hütemény is. Hüti. Asszem, erről tavaly ilyenkor volt már szó :D Akkor is ugyanezt a hütit csináltam, csak feleekkora adagban. Akkor tíz perc alatt pusztították el a Kard Rendjések, most szeretném, ha kihúzná a dolog a bűvös húsz percig, mert addig talán végigérek a tálcával mindenkin. Tavaly a fele banda még ki is maradt.

Ellenben! Tavaly úgy hoztam otthonról a hozzávalókat, hogy ki volt mérve minden, csak össze kellett trutymákolni, bevágni a hűtőbe, és kész. Most viszont a táskám korlátozott méretei miatt erre nem volt lehetőség, meg mondom cipel a halál a fél országon keresztül négy adagnyi hozzávalót, majd megveszem itt. Igen? Hazafele a boltból egy kiló liszt, egy kiló cukor, egy kiló keksz, másfél kiló vaj, tíz tojás és két zacsi kókusz húzta a hátamat, nem kicsit, nagyon, akkor gondolkodtam el azon, hogy húnemmondod hogy ez a süti ENNYIRE hízlal? Mert ha csak feleannyira, mint amennyire nehéz, akkor is. Nembaj, én ledolgoztam a részemet.

Nade. A következő pont az, hogy a birtokomban lévő őzgerincformák méretéhez átírt recept szerint kell csinálni a dolgot, így aztán olyan mennyiségek szerepelnek benne, mint másfél tojás, vagy 37 dkg akármi, ami felettébb elgondolkodtató, ha az embernek nincs mérlege. A szobatársaknak sincs mérlege.

Hát jólvan, mikor otthonról eljöttem, már akkor is téma volt ez a dolog, de megnyugtattam édsanyámat, hogy ez nekem nem okozhat gondot, majd úgyis megoldom valahogy. Másnem utólag kiméretem vele, hogy hány evőkanál liszt hány deka, de erre aztán végül nem került sor.

Merthogy. Logikai feladvány. A 37 deka az úgy jött ki, hogy 25 dekászor másfél, így aztán nem nehéz az 500 grammos cukorból kiszedni, először kiönt a felét szemre - szemmérték szerencsére van így négy év után -, és a maradéknak megint a felét, és kész. Annyira nem vérre megy ez a dolog amúgy se, úgyhogy cukor megoldva.

A vajjal szintén nincs gond, 37 deka vaj az egy kocka meg egy fél. Pipa.

Kókusz meg liszt evőkanállal volt megadva, az még hálisten van a koliban.

Nade a keksz! Ott már gondban voltam, mert félkilóból kellett 30 deka, és úgy emlékeztem, a boltban láttam a zacsin, hogy egy keksz hány gramm :D Nade itthon derült ki, hogy végül nem azt vettem, úgyhogy nemtommilesz így. Hát kénytelen voltam megszámolni. Szobatársaim természetesen kellően hülyének néztek, ahogy az kell, amikor elkezdtem tízes keksztornyokba rendezni őket az asztalomon. Pontosságra törekszünk, kérem! Aztán bosszankodtam is, mert egy rakás el volt törve, így hogy legyek precíz?! Megoldottam ezt is, összepárosítottam a széttört részeket, meg is volt az összes párja (jáááj, és olyan boldogok voltak, hogy újra egymásra találtak, én láttam ^^), és így a végére pontosan 130 darabnál állt meg a művelet.

Király, akkor aránypár felír, százharmincperötszörháromegyenlő 78, ennyi darab kell beléje! Oké, levehettem volna a felső hat darabot az összes stócból is, de az tovább tartott volna. Így viszont egystóc, kétstóc... hétstóc meg nyolc! Ennyi kell bele. Pörfikt.

A tökéletes előkészítés után végre nekiállhattam a hatalmas szaktudást igénylő (óhogyne) műveletsorhoz, amely során a sok szilárd anyagból iszonyatosan gusztustalan sárga trutyi lett, belehajigáltam a széttört kekszeket, azt a formába, aztán mehet is. Kétszer. Így jön létre kolesz módra a világ egyébként legegyszerűbb és egyben legfinomabb sütije, mely személyes kedvencem, amúgy.

Pénteken Csillával megismételjük a dolgot. Úgy lesz meg a négy. Aztán rá lehet rabolni. Máraligvárom! :)

Ezt a kis szösszenetet a régi blogbejegyzéseim kategorizálása közben találtam, 2006 eleje tájékából. Tudom, marhára egoista dolog saját magamtól idézni, de ki mondta valaha is, hogy nem vagyok egoista? Aki tud programozni, az érti, aki nem, az meg tanuljon meg. :D

Zsuuu kedves és segítőkész c. rovatunkat olvasták

---

program retekszarbetegség;
uses ágy;
var
i:integer;
begin
jóreggelt;
repeat
sqr(köhécs);
for i:=1 to random(kismillió) do begin
orrfúj;
orrbeken;
end;
writeln('A rohadt életbe ezt a szarságot,
mostmár kicseszettül elegem van,
a torkom is fáj, kérek egy
Sztrepszilszt. Vagyhogyhívnak.');
readln(Sztrepszilsz);
until elhalálozás;
writeln('Ámen.');
jóestét;
end.

Fáradt-e vagyok?

---

Közismert sztereotípia mostanság, hogy sztájlisztok mind buzik, feltéve, ha pasik, a női kiadásban létezők általában ugyanolyan hisztispicsa kinézetűek, mint akármelyik plázacica, csak ezek pénzt is kapnak érte.

Nade belegondoltatok már abba, hogy akkor mi a lótök lehet ott, ahol ezeket oktatják?! Mert oké, hogy mind ott ülnek a tanteremben a cuki kis rózsaszín garbójukban, csőnadrágban, édes mosollyal az arcukon, ahogy színelméletet és stílustant tanítanak nekik, de hogy nézhet ki egy-egy szünet? Miről beszélgetnek, napi eltorzult divatról, amit ők fognak csak célirányosan végképp romba dönteni, esetleg kielemzik egymás aznapi öltözékét, természetesen végigtapogatva a másikat, minden intim és nem intim felületen, mert az el nem maradhat? "Te figyuszka, szerintem te csípőben felszedtél egy kicsit, *mutatja, hogy hol, tenyérrel* ezért csinibb lennél, ha ehelyett a rózsaszín garbó helyett inkább mélylila garbót húznál fel holnap, tudod, drága, nem akarlak megsérteni, de pont ma tanultuk, hogy a sötét színek slankítanak!" Vagy... "Tee, hallottad, hogy a Baltazár, az a kis különc, tegnap elment sörözni azokkal a primitív gondolkozású barátaival, valami gépészek, biztos hallottad! Szerintem öri hari, hogy emiatt lemondta a közös esti programot, amikor együtt lehettünk volna a marcipánmúzeumban, nem is értem!" Akármi.

Óbazmeg.

Igazából ezen a kádban gondolkoztam, már fogalmam sincs hogy jött elő, de újabban azt vélem felfedezni, hogy a szokásos vécén ülős megihletős események inkább helyileg a kádra kezdenek koncentrálódni, ami egyben valamelyest szomorú is, mivel a koliban nincs kád, a zuhany meg általában túl rövid ahhoz, hogy a gondolatok meginduljanak bennem. Hogy miért nem maradhattam a jól bevált klotyónál, nem tudom. Havonta járok haza, ezért nincsenek a megszokott idióta bejegyzéseim.

Meg egyébként is túl komoly dolgokon jár az eszem mostanság, amit nem illik ide leírni. Vagymi. Mindegy.

Teszek ma este egy próbát a salsára, csakazértis alapon, ugyebár.

Szobatársam szerint ez a dal azt mondja: Zsúú, Zsu ár olvéjz on máj májnd!

Szegény, túl sokat hallgatom már, no. :D

De könyörgöm, ez egy marha jó feldolgozás! Imádom! Megy még egyszer... utoljára, naaa, léccilécci :D

*Zsuuu már agyilag nagyon fáradt és testileg mozgáshiányos* című fejezetből olvashattak részleteket

Figyeljétek a jógikat... mindenki nyugodjon meg, vegye nyugodtan a levegőt, egyenletesen, szemek résnyire nyitva. Végig a képernyőn, ezt úgyis megszokhattuk így a 20 század végén. Ne ereszd a képernyőt és figyelj! Szétterpesztjük az ujjainkat, izmaink lazák. A lábujjakat is, úgy. Mint a villámhárító az elektromosságot, mely az égből jön, magunkba engedjük a világfájdalmat. Hüvelykujj: háborúk. Mutatóujj: erdőírtás. Középső ujj: anyámmal tegnap is veszekedtem. Az egész világfájdalom beléd gyűlik. A világ már nem is fáj, csak te belülről égsz, remegsz, rezegsz, zizegsz, nagyon fáj. Most az egészet egyenletesen bepréselt levegővel koncentráljuk a gyomrunkba, ott van egy tüzes labda, a világfájdalom, és ahogy nyelsz, csak visszafelé, elindítod a dolgot. Igen, ez a hányás művelete. Torkodon nem kiengedni, a gerinccsatornában közlekedik... Ez a tüzes labda, fel a fejedbe, összekuszálja, kifésüli, összekuszálja, kifésüli az agytekervényeidet ez a kis labda, pattog koponyafaltól koponyáig, okcipitális lebenytől a frontálisig... cettera...cettera... ott rezeg. A fájdalom. Nagyon fáj, már érzed, hogy minnyá' beszarsz, annyira fáj, a világ ott belül, megvan a világfájdalom, egész picire koncentráljuk, mint ez a kis gumilabda, ami marokban is elfért, és a mennyezeti... FÁJ! ... Anyád, beszart, hogy milyen.... FÁJ!.... most szemet becsukni, (FÁJ) ne nézd ezeket a hülye jógikat (FÁJ) már, szemet becsukni, és mindenki vegyen be egy antineuralgicát...

Ami még nem volt a szememben c. rovatunk következik

Fogkrém. Fáj. Nem egyszerűen kimosható.

Mindig mondták, hogy ne piszkáljam le a vastag vart a térdemről, mert akkor nyoma marad, meg különbenis fájni fog, meg újra vérzik és lassabban gyógyul meg. Amiből látszik, hogy valahol mélyen még mindig gyerek vagyok, hogy most ugyanezt csinálom, elmélyülten, és persze fáj is meg viszket, és tudom, hogy nem kéne, de akkor is úgy adja magát a dolog. A keddi edzésen összetöredezett nagy darabokra, és pattogzik lefelé, piszkálni kell. Meg már úgyis unom, hogy ott van.

Ki tudja hány éve nem volt seb a térdemen, pláne ilyen nagy, meg vannak hosszú csíkocskák is a vádlimon. A tenyerem már benőtt, nem is baj, mert ékes bizonyítéka volt annak, hogy amit a nyári edzőtáborban tanultam, még nem sikerült teljesen elsajátítani, ugyanis éles helyzetben természetesen nem jut eszembe a megfelelő mozdulatsor. Igen, az esés technikájáról van szó, de különbenis, talán csak azért tompítottam tenyérrel amatőr módon, mert nem volt kellően begyakorolva a biciklivel együtt történő esés. Igazából azt nem is tanultuk, kérem. Főleg azt a kategóriát nem, amikor a bicikli rád esik, mert miért ne, ha már esünk, essünk együtt, hiszen úgyis egyek lettünk már az évek során, a bicikli meg én.

Ma ettem sajtos-sonkás, ananászos-barackos-banános pizzát. Gondoltam ezt meg kell örökítenem. Nem volt rossz, de a banán nem kéne rá. Csak ezt szerettem volna mondani. Amúgy jó ötlet a gyümölcspizza. Legközelebb rakatok rá szőlőt is, úgyis idény van. De banánt nem. Neeem. Azt nem. 

Asszem nem szeretem a sült banánt.

Egyébként nekem nem tecc ez az új kezelőfelület. Egyrészt a kékhez nem megy a zöld. Másrészt átláthatatlan egy kicsit. Olyan kesze. Sőt, kusza.

Jóvan, rajzolok má'.

Mivel nem termelődhet ennyi cucc az orromban ilyen rövid idő alatt, arra a következtetésre jutottam, hogy mostanra már bizonyosan az agyamat fújkodom kifele nagy sebességgel.

Ha már itten májuselseje mindjárt, meg hát Paks sincs túl messze (*lenéz a kertek alá... jó, még megvan, oké*), álljon itt eme nem ma keletkezett fiktív Majális program, mely Kedvesem rádiós kolleginájának agyából pattant ki 2003-ban. A kollegina üzeni: "Remélem, a humorérzéketek sértetlen."

8:00 Szirénaszó

A hétfokozató Nemzetközi Nukleáris Esemény Skála zászlajának felvonása atomhulladék-gyűjtő kisdobosok jelenlétében. Megnyitót énekel dr. Kocsis István vezérigazgató.

9:00 A Dunában fogott kétfejű halak szétosztása halászlé főzéséhez

10:00 Sorverseny. Versenyszámok:

gázálarc-csere verseny
doziméter távolba dobás
bungee jumping a lokalizációs torony tetejéről
fólisasátor-állító verseny
szabályzórúd tartás - versenybíró: Fekete László

szellemi vetélkedő:

Ámon Ada érveinek megdöntése 10 perc alatt
Illés Zoltán Paksra csábítása
menekülési térkép felrajzolása tájoló segítségével

11:00 Jódtabletta-beszerző verseny

12:00 Halászlé zsűrizése, zsűri elnöke: Kováts Béla (TLK), Kováts Tamás (TLK), Faller László (az Iigazgatóság tagja)

14:00 "Sugárzó mosoly" szépségverseny

I. díj: 2 óra dekontaminálás
II. díj: 1 óra dekontaminálás
III. díj: Díszsírhely a katolikus temetőben

15:00 Csernobili vendégművészek fellépése: Ukrán táncok három lábra

16:00 Sugarbabes koncert

17:00 Csirkuszi előadás: porondon az 5 Nanosievert

18:00 Az Atomcsapás című film vetítése

22:00 Tűzijáték a reaktorcsarnokból

23:00-tól éjszakai fürdőzés a tisztítótartály vizében

Ha valaki nem ért valamit, kérdezzen. Elvégre a nem környékbeliek nem biztos, hogy annyira jártasak ezekben a szörnyű dolgokban, mint mi, atomsújtotta áldozatok :D

A mai nam tudományos felfedezéseként arra következtettem, hogy a paradicsom héja visszaveri a mikrohullámok nagy részét.

Meg is mondom miből.

Ha beteszem a háromdecis bögrémet teával 30 másodpercre, akkor kellemesen meleg lesz ivásra. Ha beteszek egy közepes méretű paradicsomot 20 másodpercre, akkor hűtőhidegből éppen csak szobahőmérséklet alá melegszik, ami arra jó, hogy ne potyogjanak ki a fogaim, amikor eszem.

Ezért aztán nyilvánvalóan ahelyett hogy elnyelné a sugárt és megmelegedne, visszaveri.

(Persze jöhet a sok fizikus, hogy biztos csak többet kell elnyelnie anyagából kifolyólag, hogy a részecskéi jól rezgésbe jöjjenek, de ne tudálékoskodjunk itten.)

Továbbgondolva milyen király lenne, ha lenne egy nagy ipari mikrónk, amibe beleállok paradicsomhéj-ruhában, és semmi bajom nem lenne. Benne állnék egész nap, és élvezném, hogy nincs semmi bajom.

Jobb dolgom se lenne.

Kicsi koromban mindig azt gondoltam, hogy az étel, amit megrágva lenyelek, a gyomromban aztán újra összeáll, és úgy raktározódik el. A rágás csupán csak arra való, hogy le tudjam nyelni, mert hát egyben mégse lenne olyan egyszerű. A hasamban pedig kis manócskák illesztgetik össze a darabokat, hisz rend a lelke mindennek, és különbenis azt tanították nekem, hogy összerakva minden kevesebb helyet foglal el. Lelki szemeim előtt láttam a kis polcokat a pirosasan derengő fényben (ami szerintem a belsejemben található), ahol katonás rendben sorakoznak a tortaszeletek, sült combok, és a többi. 

Abba sohasem gondoltam bele, milyen undorító munkája lehet a manóknak.

Valamint abba se gondoltam bele, hogy ha minden megmarad a polcokon egyben, akkor végülis mit engedek ki magamból a mellékhelyiségben. De Kedves ezt is megfejtette nekem a hétvégén: A halott manócskákat.

Ezúton szeretnék köszönetet mondani neki. Ja, és a manócskáknak is.

Izébigyócuccizé...

SÜN!!!

A bátyám bevonult a porszívóval a szobájába, és az előbb elkezdte fura vékony hangon azt énekelni, hogy "I want to break free...". Elég régóta nincs barátnője, remélem azért még a lányokat szereti.

Továbbá tegnap este kissé álmos voltam, és kiszaladt a számon, hogy halvajárok. Na, hogy hívják az alvászavarokkal rendelkező zombit? Halvájáró! Háháháá....

Oké, csöndben maradok.

*szerk* Azóta látom, nem újkeletű ez a szó, volt ilyen film. Francba.